Mi közöm hozzá?

Megkérdezték tőlem ma este, hogyan képzeli a nemzeti egységet egy olyan magamfajta alak, aki honlapja fórumát böngészi, amíg Budapesten...

Nos, mi is van tulajdonképp Budapesten? Undorító "nemzeti" passiójáték. Földi porhüvelyemet nem zötyögtetem oda - vissza, mert semmi értelme. Lelkem azonban visszaszállt a múltba. Hogy is volt? Nem politizáltam akkoriban, ejtőernyőztem. 1956 nyarán egy párttaggyűlésen a párttitkár asszony "határozati javaslatot" tett arranézve, hogy a taggyűlés itélje el a "Petőfi Köri Jelenségeket". Kötekedő kedvemben voltam éppen és, mielőtt a kezek magasba emelkedtek volna, szót kértem. Mondtam, "Elvtársnő, szivesen elitélem a jelenségeket, úgy hogy belekékülnek, de mik azok a jelenségek?" Hát ezt az elvtársnő nem tudta, mert a leiratnak csak a "rendelkező részét" volt ideje elolvasni, az indokolását nem. Abban maradtunk, menjek be majd a pártirodába és megbeszéljük. A szavazás elmaradt. Így avatkoztam be a történelem menetébe, én a 12/4 sz. Épületburkoló és Kályhaépéítő vállalat jogtanácsosa. A feleségemmel eztán mindíg megvétettem az Irodalmi Újságot és onnantól már kezdtem kapiskálni valamit. Nagyon tetszett pl. Háy Gyula cikke: "Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?" Október 23-án nem jutottam el a Rádió[ostromá]ig, mert a Bródy utca sarkánál kifelé áramlott a tömeg, a könnygázzal együtt, és feleségem nyomban könnyezni kezdett. A forradalomba is úgy sodródtam bele, mint Pilátus a krédóba. Épp valami periratot fabrikáltam harmadik emeleti irodámban, amikor egy pihegő hírnök jött azzal, hogy a "munkásság" a földszinti nagyteremben gyülekezik és vért akar inni. Lementem. Nem féltem tőlük. [Mint jogtanácsos ugyanis fegyelmi és kártéritési ügyekben igyekeztem a zsebükhöz nem nyúlni és, mint ejtőernyőst, magukhoz hasonló vagánynak ismertek el. Nekik (is) "a Gyula" voltam...] A hangulat tényleg olyan volt, amilyen a kocsmai verekedések kitörése előtti pillanatokban szokott lenni. A derék burkolók jócskán be voltak már szeszelve és összevissza ordítoztak, persze egyáltalán nem értve egymást. És ekkor jött a sugallat [nem először és nem utoljára]. Ami történt, tulajdonképp kivülállóként éltem meg. Aki átélt már ilyet, rögtön megérti,- aki nem, annak úgyis hiába magyaráznám. Szóval felkaptam egy széket és rávágtam egy asztalra. Erre mindenki odafigyelt. A pillanatnyi csöndben én még hangosabban kezdtem ordítani, hogy "ne pofázzon összevissza mindenki, valaki mondja meg, mit akartok"? Hát persze legtalább öten - hatan valakiknek tartották magukat és már csak ennyien kezdtek egyszerre beszélni. Erre - a bennem levő másik - kijelentette: "tudom már, munkástanácsot akartok alakítani!" Erre, egy emberként bődültek fel: "azt hát". Amire addig senki sem gondolt, egy másodperc alatt közakarattá vált. [Ekkor kezdtem kapiskálni, mi is az a tömeglélektan...] Meg is választottak - közfelkiáltással - elnöknek, de azt nem fogadtam el. Melós legyen az elnök, én meg leszek a titkár. Így lett. Az elnök elment piálni, így a forradalmi hatalom-átvétel és gyakorlás rám maradt. Hát az gyorsan ment. Még aznap lefoglaltam a párttitkár és a személyzetis íratait. Ebéd utánra elkészültek a felmondólevelek a "bukott rezsim" káderei [igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár, stb.] részére. A levelekhez olyan záradékot fűztem, hogy a "győzedelmes forradalom" nem akarja hátrányos helyzetbe hozni, ezért az ön részére a munkástanács szakképzettségének megfelelő [...] állást és munkabeosztást biztosit, ha kéri. Nem kérték! Azután egy deklaráció készült, hogy a vállalat elvben csatlakozik ugyan az országos sztrájkhoz, de tevékenységét, nem szüneteltethető, közszolgáltatásnak minősíti...


Rögtön elrendeltem a vállalati anyagraktárak leltározását. Közhírré tettem továbbá, hogy "sztrájkpénz" nincs. Aki nem melózik, egy lyukas garast se' kap.


A vállalat irányitása sem okozott semmiféle gondot. Rákosiéknak még volt annyi eszük, hogy az összes középvezetői állást szakemberekkel töltötték be. A burkoóipar fele sváb, fele zsidó kézben volt. Ezek lettek az osztályvezetők. Az elvtárs titulust hamar megszokták és, immár egy fedél alatt, voltaképp ugyanúgy tekli - mekliztek, mint maszek korukban. Így ma már csak én tudom, hogy Terner Vilmos és Schmergel Géza közül melyik volt a zsidó, melyik a sváb. Persze már mindegy... A káderenyagokat olvasgatva bukkantam egy osztályvezető dossziéjára aki - civilben - horthysta katonatiszt volt. Káderanyaga azt tartalmazta, hogy mint osztályidegent, nyomban el kell bocsájtani, ha helye más szakemberrel betölthető. Mikor megjegyeztem, hogy "szép kis káder vagy" megrettenve érdeklődött, netán el akarom e küldeni? Megnyugtattam. Nos a poén az, hogy ő volt az utolsó, akinek vagy 35 év mulva, felmondtak, mikor a vállalat megszünt. Ő vezényelte le a felszámolást...

Pünkösdi királyságom Zsukov miatt szünt meg. Tankjai megdöntötték a forradalmat és engem is. A vállalatok élére kormánybiztosok kerültek. Kezdtem csomagolni. Mégis meglepetés ért! Gattyán János - a kormánybiztos - ugyanis kompromisszumot ajánlott. Indokolása szerint nagyon súlyos hibát vétettem azáltal, hogy szembekerültem a Párttal. Javamra írta viszont, hogy nem volt sztrájk és vagyonfelélés. Summa - summárum, ha egy töredelmes önkritikát gyakorolnék, a párttagság színe előtt, mint megtévedt fiatal elvtárs, és elhatárolódnék ellenforradalmi múltamtól, továbbra is dolgozhatnánk együtt. Ekkor megint megszólalt helyettem "az a másik". Megköszöntem szíves jóindulatát, de leszögeztem "az események megitélését illetően nem én vagyok tévedésben, hanem ön!" Hát ettől kifeküdt, én pedig önként felmondtam... Ekkor pályáztam át az ügyvédi pályára. A Debreceni Ügyvédi Kamara által rólam kért vállalati jellemzés azt tartalmazta: "feltétlen Nagy Imréék híve volt és emellett 'végig' kitartott." Azt persze nem tudtam, hogy nálam mi volt a "végig". Hogy megtudjam, kb 35 évnek kellett eltelnie. Mikusovszky Ferencné párttitkár elvtársnő ugyanis nem volt olyan kuláns, mint Gattyán János és szép csendesen feljelentett a nyomozó osztálynál. Ez Gödöllőn egy repülőnapi borozás keretében derült ki amikoris egyik ejtőernyős barátom [aki '56-tól belügyi nyomozó volt] megkérdezte, tudom e, neki köszönhetem hogy '57-ben nem rugták szét a vesém, vagy a tököm. Csodálkoztam és hitetlenkedtem kissé. Erre fejből elkezdte sorolni azokat a komcsikat, akiket annakidején kirugtam a vállalattól. El kellett hinnem, ez az ember tud valamit. Elmondta, hogy némi töprengés után "félretette" a dossziémat. Azidőtájt még akkora volt a kupleráj, hogy megtehette. Igenám, de a párttitkár elvtársnő nem nyugodott és telefonon érdeklődött ügyem "állása" felől. Barátom feltalálta magát és azt válaszolta, hogy a feljelentés ellentmondásos, igy tartalmi valósága kétséges. Ő már gondolt rá, hogy az egészet személyi bosszú motíválta. Ezt a feltevését most megerősítve látja azáltal, hogy M.-né nem átall beavatkozni a hatóság munkájába. Kilátásba helyezte, hogy rövidesen be lesz hivatva... Több telefonálás nem volt... Így alakult szaros kis magánéletem a nagy időkben.

Még néhány apróság. Tüntettem október 25-én a Kossuth téren. [A vállalat Báthory utca 10 sz. alatti székházától 3 perc járás] és mivel hallottam, valami balhé lesz, ott volt a helyem. A géppisztolyok hangját viszonylag hamar felismertem és a Parlament előtt félkarélyban álló tankok közül egy T.54-es mögé feküdtem. Szar volt a helyzet, de a szovjet őrség kinyitotta a földszinti kapukat és beengedte az embereket a folyosóra. Én az ajtó közelében maradtam. Egy mokány kis kalmük mellé húzódtam, aki automata puskájával szemmellátható élvezettel lövöldözött a Földművelésügyi Minisztérium irányába. Amikor elült a harcizaj, az emberek a dunai rakpartok irányába léceltek le. Némi meglepetés akkor ért, mikor a feleségem arról érdeklődött, hogyan sebesültem meg. Hát' sehogy, csak vállalati viharkabátom eleje volt véres [belemásztam valakinek a vérébe úgy, hogy észre se vettem, persze belekúsztam volna akkor is, ha észreveszem, valahogy nem voltam finnyás ...].

Én nem fényképen láttam a felkoncolt ávósok hulláit a Köztársaság téren, hanem naturban. Életem egyik lenyűgöző élménye a Rákóczi út - Körút sarkán esett. Valami éktelen, elképzelhetetlen zajra mentem oda. A látvány is infernális volt. Két traktor a Sztálin szobor torzóját vontatta a körúton. Leírhatatlan a dübörgő bronz óriás, a láncok és a lánctalpak keltette zaj és az ordítozás. A "szerelvényt" őrjöngő tömeg kisérte. Összecsavart újság - fáklyákkal világítottak. Akiknél ütőeszköz volt, útközben is csépelték a kadávert, hogy egy egy darabot letörhessenek belőle szuvenírnek. Egy kalapácsos ember, nagy rimánkodásra, nekem is adott egy kis darabot.

Aztán jöttek a tankok 4-én hajnalban. A Wesselényi utcában laktunk - közel a Körúthoz - a harmadik emeleten. Arra ébredtem, hogy az ágy szabályszerüen hintázik alattam. Szinte egyidőben már a tankágyúk dörejét is hallottam. A szoba falán furcsa fények villóztak. Az ablak felé néztem. A torkolattüzek fényeit láttam, a felhős éjszakai égről visszavetülni. Feleségem is felébredt és kérdezte, mi van. Az oroszok megtámadták Budapestet - válaszoltam.

A tankok mögött, mint már tudjuk, nyomultak a kommunisták, köztük Apró Antal elvtárs is. Apró elvtárs unokájának férje a jelenlegi miniszterelnök, aki most arról példálózik, hogy '56 örökségét úgyszólván már csak ő [ők] ápolják. Maradandó élményem volt a nagy magyar (!) kercegprímás Péhm József 56'-os beszéde is, a "bukott rendszer örököseinek" szóló intelmekkel. Üldözője, a zsidó ügynökprímás Paskai, épp most kap kitüntetést, mint "Esztergom szépítője". [Akkor nem is az ő vezetésével sikkasztották el a papneveldére adott 340 milliós kormánytámogatást (?), ami a mai értékben az összeg négyszerese lenne. Pedig én úgy tudtam...]

Szóval: ez már nem az én világom. Pesthez, amely most a forradalom kommunista "örököseinek" tanyája, már semmi közöm. Az utcákon hömpölygő "nemzeti" kavalkádhoz sem. Én a nagy idők tanúja ebben a piti időben nem megyek Pestre. Persze, ha értelme lesz, revideálom az álláspontomat. Budapest, te bűnös város, beh' rádférne ismét egy jó kis purgálás... Arra felmennék. A fekete vonat ingyen felvinne, hacsak addig...

Sz. Gy.