Kellemes hírt kaptam ma reggel. A "hírnök" szerint sokan olvasgatják és ajánlják egymásnak blogjaimat. Üzentem nekik. Üzenetemet le is írom - blog formában.Azt sejtem, hogy vannak olvasóim. Honlapom statisztikai számlálója ugyanis napi ezer körüli belépést regisztrál. Ami idegesít, az a csend, amely "irodalmi munkásságomat" körüllengi.
Ha az ember magában morfondírozik óhatatlan, hogy képzetei, sőt kényszerképzetei támadjanak. Ráadásul ezek a képzetek egymással ellentétesek is.
Néha azt hiszem, olyan okosakat írok, hogy olvasóimnak nincs mit hozzátenniük, vagy belőle elvenniük. Máskor meg azt gondolom, csupa marhaságokat firkálok amik szóra - válaszra sem érdemesek.
Ebbe is beletörődnék, de akkor minek olvasnak? Abban reménykednek, hogy később esetleg megjön az eszem és belejövök az írásba, a blogírásba is?
Ugyan mikor? Hetvenhét éves vagyok. Lassan (...) abba a korba érek, amikor az ember inkább felejt, mint tanul.
Azt kérem tehát tisztelt olvasóimtól, hogy - amíg nem késő - tegyék "interaktívvá" honlapjaimat, vagyis tiszteljenek meg azzal, hogy - ha már meglátogatnak - írjanak is valamit "vendégkönyvembe".
Ebből tudnám meg igazán azt, hogy nem a pusztába kiáltozok.
Kérem önöket, a sokszor cinikus felhangok által ne engedjék megtéveszteni magukat. "Vicceim" halálosan komolyak.
Tudom, manapság több embert fenyeget (egzisztenciális) veszély, mint akár a legsötétebb diktatúrák idején és hogy ebben a "demokráciában" életveszélyes minden olyan vélemény kinyilvánítása, amely az "illemszabályoknak" nem felel meg. Én mindenkit felmentek az alól, hogy véleménye mellé nevét is adja. A név amúgy is lehet hamis. A vélemény azonban tükrözi az író gondolatait. Számomra e gondolatok fontosak, nem "tisztelőim" névsora.
Sz. Gy.
